A közgazdaságtan története dióhéjban
Bár a közgazdaságtan kezdete az ókori tudósokig (Platón, Arisztotelesz) nyúlik vissza, napjaink közgazdasági gondolkodását az újkor közgazdászai határozzák meg.
Ezek közül elsőként a merkantilisták foglalkoztak az államok meggazdagodásának kérdésével, ők az export központi támogatásával és az import korlátozásával, vámokkal tudták a gazdagodást, az ország aranytartalékát növelni. Fő képviselőjük Jean-Baptiste Colbert (1619-1683) XIV. Lajos királyi kincstárát az elv gyakorlatba ültetésével hozta egyensúlyba.
A fiziokraták - kiemelkedő képviselőjük Francois Quesnay (1694-1774) az állam gyámkodása helyett a mezőgazdasági termelésben ragadták meg a többlet keletkezésének valódi forrását.
A közgazdaságtan születését Adam Smith (1723-1790) nevéhez kötjük, A nemzetek gazdagsága c. művében (1776) már a termelő munka általános jelentőségét és a szabadpiaci gazdálkodás fontosságát fejti ki. Az általa alkotott „láthatatlan kéz” elméletre - amikor minden gazdasági szereplő saját érdekét követve általános jólétet hoz létre - azóta is szívesen hivatkoznak követői.
David Ricardo (1772-1823) a munkaértékelmélet és a komparatív előnyök kifejtésével járult hozzá a közgazdasági gondolkodás tovább fejlődéséhez. Thomas Robert Malthus demográfus (1766-1834) pedig a túlnépesedés, valamint az erőforrások, a termelékenység korlátozottsága közötti feszültségre hívta fel a figyelmet.
A XIX. század legnagyobb hatású gondolkodója Karl Marx (1818-1883) volt. A magántulajdon jelentőségének felismerése társadalomkritikájának alapjául szolgált. A munkaértékelméleten nyugvó értéktöbbletelmélete a piaci csere egyenlősége mellett volt képes a kizsákmányolás gazdasági összefüggését megvilágítani. Számtalan érvvel szolgált az osztályharcon alapuló munkásmozgalom politikai csatározásához.
Aki közgazdaságtannal, piaccal foglalkozik, biztosan találkozik a Marshall-kereszttel: a keresletet, kínálatot egy koordinátarendszerben megjelenítő modellel. Névadója Alfred Marshall (1842-1924) a közgazdaságtan generációkat összekötő, nagyhatású tudósa.
Léon Walras (1834-1910) és Vilfredo Pareto (1848-1923) a XIX. század második felétől a piaci egyensúly feltételeit kutatták és a matematikát a tudomány szolgálatába állították. Modelljükben a fogyasztók haszonnövelésre és a termelők előnyeik maximalizálására törekednek. A Pareto-féle „tökéletesen” optimális helyzetben már nem lehet javítani egy szereplő helyzetét anélkül, hogy a másiké ne romolna.
Walras nyomdokain haladva az egyensúly kérdését kutatta Neumann János is, aki holisztikus szemléletű matematikai modellével hozott újat az egyensúly feltételeinek megfogalmazásában.
A XX. század gazdaságtörténeti eseményei lendítették tovább a közgazdasági gondolkodás fejlődését. John Maynard Keynes (1883-1946) a makroökonómia atyja, nézetei az 1929/33-as nagy gazdasági világválság után jelentek meg és elméleti alapját teremtették meg a fiskális gazdaságpolitikának. A válság fő okát az elégtelen keresletben jelölte meg, amelynek kezelését az államnak, a költségvetés eszköztárával kell megoldania.
A keynesi felfogást az 1970-es évek gazdasági válságjelenségei (pl. olajárrobbanás) kezdték ki, amelyek már megoldhatatlanok voltak a „hagyományos” költségvetési eszköztárral. A gazdasági válság problémáira a Milton Friedman (1912-2006) által kifejtett monetarizmus adott választ, amely a modern pénz teremtésével, a hitelezéssel összefüggésben a bankrendszert, a pénzügyi intézményrendszert helyezte a megoldás középpontjába.
A XX. század végére a tőkés piacgazdaság negatív kisérőjelenségei (a tervezés-, a társadalmi kohézió hiánya, a környezetrombolás, további globális problémák) új, alternatív közgazdasági elméletek, irányzatok kibontakozását kényszerítették ki.